Már nyolc éve, hogy lila ködökkel a fejünk felett elkezdődött köztünk valami és egy egészen normális kis pár voltunk: találkozgattunk, egyre többet, egy pár lettünk, együtt nyaraltunk, együtt lustálkodtunk vasárnap reggelente, majd együtt is éltünk. Aztán lejárt az amerikai vízumom és visszaköltöztem Európába, pontosabban Amszterdamba, mesterképzésre. Akkor már több, mint másfél-, közel két év kapcsolat után a távolság ellenére a szakítás fel sem merült. Pedig volt már távkapcsolatunk mind a kettőnknek. Az előző kapcsolatom másfél év nem-távkapcsolatból alakult át távkapcsolattá (és csak pár állam választott el minket), a távolság miatt azonban kiéleződtek a konfliktusok és egy hónapra rá szakítottunk (megjegyzem, ha nem költözik el, akkor is ez lett volna a vége, csak pár hónappal tovább húztuk volna). Páromnak is volt negatív tapasztalata, viszont sok barátja van, akiknek a távkapcsolata boldog házassággal végződött. Az igazság mégis az, hogy sem a saját, sem mások tapasztalatával vagy véleményével nem törődtünk. Tudtuk, hogy mi együtt maradunk. Az a helyzet, hogy még a ‘megpróbáljuk’ vagy ‘meglátjuk’ sem merült fel, tudtuk, hogy együtt leszünk majd, csak lesz egy óceán közöttünk egy ideig.
2009-ben Berlinben két különböző reptér felé vettük az irányt, ő Amerikába, én Budapestre, ahonnan pár nappal később Hollandia felé. Itt vette kezdetét igazán a nomádias életem, de ez most lényegtelen. Az elkövetkező két évben ő az USA-ban volt és én meg mindig máshol, volt, hogy meglátogatott, volt, hogy én őt, volt, hogy naponta többször Skype-oltunk, volt, hogy vagy egy hónapig egyáltalán nem tudtunk kommunikálni, mert olyan elszigetelt afrikai falvakban voltam, volt, hogy csak 5 percet beszéltünk sietve, volt, hogy órákat, volt, hogy hallgatagon csináltuk a dolgunkat, míg a Skype be volt kapcsolva, és volt…szóval sok minden volt. Mikor Barcelonában éltem, úgy volt, hogy odaköltözik, de nem jött össze. Végül én mondtam fel, szedtem a sátorfámat és visszaturistáskodtam magam Amerikába. Nem sokkal ezután ő felmondott, Európa fele vettük az irányt. Több, mint egy évet utaztunk együtt, önkénteskedtünk, stoppoltunk, couchsurfingeltünk stb. és a napok többségének nagyjából minden óráját együtt töltöttük több, mint egy éven át. Ebből az extrém, állandó együttlétből hirtelen megint távkapcsolat lett, mikor neki váratlanul és nagyon hirtelen vissza kellett jönnie Amerikába. Kis ingázás után egy munka keretében New York államban találta magát több, mint másfél éve. Én ezalatt, szomorú események miatt voltam Magyarországon, fél évet tanítottam Mexikóban, önkénteskedtem Guatemalában és többször 2-3 hónapot töltöttem vele az USA-ban.
Most már házasok vagyunk és együtt élünk New Yorkban - egy ideig, majd jön a következő állomás. Együtt. Távolság nélkül. Happy ending. Legalábbis a távolság vége. Amúgy 32 évesen remélem csak az eleje.
Most augusztusban összeházasodtunk (Fotó: Gál Kati)
De hogyan? Miért nem szakítás lett a vége? Miért nem szenvedés volt az egész? Miért működött? Miért lehet ezt boldogan?
Mondjuk itt feszegethetnénk azt, hogy miért működik egy kapcsolat, míg egy másik, szenvedéssel vagy egy boldog időszak után mégis szakítással végződik. Kapcsolat és kapcsolat, és távkapcsolat és távkapcsolat között is van különbség. Általánosítani talán nem érdemes. Tanácsot adni szerintem nem jó. Ezért ez a lista nem is tanács, hanem inkább összegyűjtöttem, amit én tanultam egy távkapcsolat nemcsak sikeres túléléséről, hanem boldog átéléséről.
(Fotó: Gál Kati)
A bizalom az alap
Amikor távkapcsolatban voltunk a párommal, sosem értettem, hogy miért aggódik, kérdezgeti mindenki azt, hogy bízom-e benne, nem félek-e, hogy megcsal vagy elhagy, vagy esetleg én nem akarnám-e megcsalni vagy elhagyni. Számomra nyilvánvaló volt, hogy megbízom benne, megbízom magamban, megbízom és bízom magunkban és egymásban. Ez azóta sincs másképp. Egy kapcsolat alapja a bizalom. Úgy érzem, ezzel kapcsolatban nem lehetnek kérdések és kételyek, mert különben bukta az egész. Hogyan is lehetne bizalom nélkül egy tartós kapcsolatot felépíteni? Arról nem is beszélve, hogy ez csak felesleges és a kapcsolatot tönkretevő idegeskedéshez vezethet.
El kell felejteni mások véleményét
Nem tudom, miért, de ha azt mondom, kapcsolatom van, senkit sem érdekel alaposabban a téma, de ha azt mondom, hogy távkapcsolatom van, egészen más a helyzet. Azt sem kell mondanom, hogy kivel, miért, mióta, hogyan, és boldog-e, azonnal jönnek a vélemények és a hülyébbnél hülyébb kérdések. ‘Én nem hiszek a távkapcsolatban.’ ‘Szerintem a távkapcsolat nem is igazi kapcsolat.’ ‘De nem hiányzik a szex?’ ‘Nekem is volt távkapcsolatom, de nem működött. Nem hiszek benne.’ ‘Csak hazudsz magadnak.’ ‘Van egy ismerősöm, akinek távkapcsolata volt és már házas. Ne aggódj, van, akinek működik.’ ‘De nem félsz, hogy megcsal?’ ‘Miért nem csalod meg?’ ‘Miért nem találsz valakit, aki itt van?’ ‘Nem is létezik, csak kitaláltad.’ ‘Szerintem működhet. De én nem csinálnám.’ Ésatöbbiésatöbbi. Távkapcsolatban lévők tudják, hogy ezektől a kérdésektől szinte lehetetlen megmenekülni. Arról most ne is beszéljünk, hogy ki kérdezte bárkinek is a véleményét (mert senki), úgyis jönnek. A lényeg az, hogy vegyük őket félvállról. Nem kell megmagyarázni és mentegetőzni, nem kell örülni, mert másnak sikerült és nem kell beparázni, mert másnak nem vagy más nem ért vele egyet. Vagy nem válaszolok, vagy mosolygok, vagy néha kategorikusan kijelentem, hogy semmi közük hozzá és nincs joguk beleszólni. Mellesleg, távkapcsolat vagy nem, kapcsolat ügyben nem szoktam tanácsot sem adni, sem kérni. Arra van a kapcsolatterápia, ha kell. Amúgy szent és magánügy.
Fontos a jó kommunikáció
A jó kommunikáció minden kapcsolatban fontos, de egy távkapcsolatban ez nehéz lehet. Bármilyen jó az a Skype, mégsem teljesen ugyanaz, van, hogy recseg, sokszor lefagy. Emailben meg még nehezebb, hiszen könnyű félreolvasni. Ha bal lábbal kelek fel egy semleges vagy szerető üzenetet is támadásként foghatok fel, míg óriási jó kedvemben minden tökéletes, még akkor is, ha a másik éppen mérges. SMS-ekről meg ne is beszéljünk. Egy smiley az klassz, de vajon unott smiley-e megszokásból vagy kitörő boldogságról van szó. Én arra törekedtem, hogy az üzeneteket szeretettel és szeretetből olvassam. Persze nem mindig sikerült, nem vagyok tökéletes. De megpróbálok abból kiindulni, hogy a másiknak jó szándékai vannak. Ha problémák, nézeteltérések adódnak ezt nyugodtan és szeretetben próbáljuk megbeszélni. A aktív hallgatás és az erőszakmentes kommunikáció módszereit is próbálom alkalmazni. Nyugalom, szeretet és tisztelet, kb. ennyi.
Fontos, hogy minőségi időt töltsünk együtt
A minőségi idő szintén fontos minden kapcsolatban, és bizony egymás mellett a fotelon is lehet a telefonunkkal játszogatva nem egymással törődni. A neten rengeteg tipp van távkapcsolatos játékokra, beszélgetési témákra és kreatív online randikra. Bár lelkesen olvasgattam ilyenekről, mi sosem próbáltuk ki ezeket az ötleteket. Viszont fontos volt számunkra, hogy minőségi időt töltsünk együtt. Igen, persze, voltak rövid beszélgetések, chatek a semmiről és hallgatás, mint, amikor nem volt távolság. De szakítottunk időt az igazi beszélgetésekre. Halloweenkor Skype-on át együtt faragtunk tököt, sokszor ettünk együtt (volt, hogy ő ebédet és én vacsorát), főztünk együtt, megnéztük ugyanazt a filmet, és könyvet is olvastunk egymással párhuzamban. Amikor beszélgettünk, egymásra figyeltünk, nem 50 másik chat-boxra. A látogatásokat meg kihasználtuk.
A kis kedvességek is fontosak
Nem vagyok az a materialista típus, aki folyton vásárol. Nincs sok cuccom, a nomád életbe se fér bele. Mégis, a kis ajándékok fontosak voltak. Rengeteg képeslapot küldtem mindenhonnan, ahol jártam és általában sok üdvözlő lapot küldtünk egymásnak az évek során. E-üdvözlő lapokat is persze. Pár plüssmaci és társai is összegyűltek, ami nem túl praktikus a hátizsákban, de annál aranyosabb. Küldtünk egymásnak dalokat, amik egymásra emlékeztettek, recepteket, virtuális öleléseket és pici kedvességeket. Ez most sincs másképp, csak éppen recept helyett megsütöm a sütit, meglepem reggelivel és a puszi is élőben megy, nem kell egy smiley hozzá.
A szeretet kifejezéséről sem szabad megfeledkezni
Ez viccesen hangzik, mégis könnyen elfeledkezhetünk róla, úgyis tudja, hogy szeret alapon. Magyarországon felnőve én sose hallottam azt, hogy ‘szeretlek’, míg Amerikában ez a napi rutin része családban, barátok közt és kapcsolatban. Valahogy mind a kettő fura. Nem szeretném elfelejteni, de azt sem szeretném, hogy rutinná váljon. Minden párnak megvan a maga módja, hogy kifejezze a szeretetet. A rutinos I love you-t nemcsak próbáltam változatosabbá tenni és kreatívan, esetleg váratlanul (és persze mindig, rendszeresen) kifejezni, de tudatosan figyeltem rá, hogy teljes szívből jöjjön és minden rutinosan hangzó szeretlekbe (vagy <3-be a chaten) beletegyem minden szeretetem. Mert hiszem, hogy az energia átmegy. Megismerni egymás szeretetnyelvét szintén nagy segítség.
Fontos kifejezni a szeretetünket (Fotó: Gál Kati)
Összefoglalva ezt tanultam és most már táv-nélküli kapcsolatban továbbra is tanulgatom, fejlesztgetem, és gyakorolgatom. Nem tanács ez, nekem így ment. Csak ezért működtünk? Nem. Nyilván kompatibilisek vagyunk és szeretjük egymást, nem ment volna bárkivel. Könnyű volt? Nem, nyilván nem állítom, hogy könnyű volt. De közelebb hozott minket egymáshoz. Megerősített. Fejlődtünk általa. Lehetőségeket is adott. És sorolhatnám. Ahogy az is sokat adott, amikor együtt utaztunk és állandóan együtt voltunk. Nem, nem volt könnyű egymástól messze lenni. De nem bántam meg, hogy így volt. És azt, hogy a távolság ellenére is együtt maradunk nem is volt kérdés.
Hát így lehet szakítás vagy szenvedés nélkül. Így lehet túlélni egy távkapcsolatot. Így lehet boldogan megélni egy távkapcsolatot. Így lehet távkapcsolatból táv-nélküli kapcsolatban folytatni. Avagy így is lehet. Nekem így sikerült. Nekem ez a boldog tapasztalatom.
(Fotó: Gál Kati)
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: Hogyan éld túl a távkapcsolatot?
