Egy kicsit elgondolkodtam az életemen. Honnan indultam és hol vagyok most, merre tartok. Hol tartanék most ha otthon maradok? Már jó pár cikk szólt arról, hogy hogyan boldogulhatunk külföldön. Hol keresünk jobban, vagy hol milyen kapcsolatokkal gazdagodhatunk vagy éppen mennyire hiányoznak majd az otthoniak. Ezúttal azt szeretném körüljárni, hogy nekünk mint egyes embereknek mennyiben jelent meghasonulást, vagy éppen ellenkezőleg: magunkra találást egy külföldi élet kialakítása.
Azzal kezdeném, hogy én értelmiségi családból jöttem. A szüleim pedagógusok, anyai ágon művészekkel. Természetes módon mi is szépen lassan de biztosan orientálódtunk a továbbtanulás felé. Gyerekkorunk óta körülvett minket minden agymunkát segítő aktivitás: zeneórák, néptánc, külföldi utazások, külön nyelvleckék (köszi anya és apa!). Bennem és a testvéremben is természetesen fejlődött ki az idegen nyelvek iránti szeretet: tinédzserkorunkra jól beszéltünk már angolul. Aztán bennem annyira erőssé vált ez a szeretet, hogy úgy döntöttem – minden észérv ellenére -, angol bölcsész szakos leszek. Imádtam is. Miután végeztem persze elvesztem a munkakeresők tengerében: hiába a diploma, a kulturális menedzser képzésem, Szegeden egyhamar olyan munkát nem fogok találni amit tudnék szeretni. Voltam lakberendezési boltban eladó, dolgoztam pályázat író irodában (ott legalább a társaság szuper volt), végül az álomnak tűnő színházi előadásokat szervező cégnél is. De végül sehol nem éreztem magamat "otthon".
Aztán kiköltöztem Párizsba és kezdhettem mindent a nulláról. Először még naivan úgy gondoltam, hogy a diplomámmal majd tudok angol órákat adni. Ekkor szembesültem a vérfagyasztó felismeréssel: valamiért nem csak a magyarok szeretnek Párizsba jönni, de az amerikaiak, angolok, ausztrálok és kanadaiak is közszeretettel választják úti célul ezt a várost. Az nem jó. Nagyon nem jó hír nekem. Ők nálam sokkal jobban beszélnek angolul. Már amelyik. Akkor még franciául sem beszéltem pár szónál és számnál többet. Nézzünk babysitter hirdetéseket, de hát annyian keresnek angolul beszélő au pairt! Mit jelent az, hogy EMT? Hmm, ja, hogy anyanyelvű angol babysitter kell! Na és ekkor volt azért egy pár remegős napom amit a takaróm alatt töltöttem. Kicsi vagyok, egyedül vagyok, nem beszélni a franciát és nem kérnek az angol diplomámból. Nagyon kudarc szagúnak kezdett ígérkezni a történetem. De nem adtam fel és kibújva a takaró alól talpalni kezdtem, hogy jelentkezzek minden esélyes helyre. Végül volt egy család akik megkedveltek és au pairként kezdtem dolgozni náluk, három kislány mellett. Angolul kellett volna beszélnem, úgy hogy ők nem beszéltek angolul. Én meg MÉG NEM franciául. De lassan elkezdett az is alakulni, a francia kurzus mellett fejlődni kezdtem.
A történetet nem ragoznám tovább, az első családnál (akik nem mellesleg a legjobb módúak voltak) 8 hónapot töltöttem. Végül ők felvettek egy afrikai nőt, aki jobban bírta a hagyományos francia dada szerepét. Tehát takarítás mellett neveld a gyereküket is, lehetőleg minimálbérért amíg ők a fontosabb dolgaikat intézik. Aztán jött pár hónapra egy másik család, jóval szerényebb és jóval emberibb közeggel, végül jött egy harmadik ahol már 7 éve dolgozom (gondolom az évek száma sokat elárul). Itt majd elérkezünk ahhoz a részhez amit fejtegetni kívánok. De egy huszárvágással vissza a miértekhez és a hogyanokhoz.
(Fotó: Flickr/Dianne Lacourciere)
Be kell hogy valljam, eleinte igenis kényszerből kezdtem gyerekekkel dolgozni. Ez azért is ironikus mert édesanyám óvónő és soha még csak pálcikával sem akartam gyerekhez nyúlni a kiköltözésem előtt (gondolhatjátok mit szóltak a szüleim amikor bejelentettem a terveimet). A helyi nyelvismeret hiányában nem rúghattam labdába olyanokkal, akik "teljes értékű" emberi lények. Szakmában vagy szakmához közeli munkakörben semmiképp. Amikor 2007-ben kijöttem ráadásul még munkavállalási engedélyhez is kötve volt a munkavégzés, puff neki. Szóval a mély vízbe ugrottam, teljesen önszántamból. De milyen jól tettem!!! Az első év volt a legnehezebb, de rájöttem, hogy ha azt meg tudom csinálni majdnem teljesen egyedül, akkor az életben már mindig fel fogom tudni találni magamat. Nyelvtudás nélkül, alapvetően kezdő tőke hiányában (hónapról hónapra éltem 3 hónapig), kinti ismerősök nélkül kellett megoldásokat találnom. Olyan fajta önbizalmat ad egy ilyen sikerélmény - ami valljuk be nem csak önigazolás hanem a családok és barátok felé is nagy elismerést vív ki -, hogy a karakterünket és a személyiségfejlődésünket hangsebességgel lövi előre a gyarapodás irányába. Volt valami bájos abban az időszakban. Olyan volt mintha 25 évesen újra járni tanultam volna…
Otthon minden út ki van kövezve. Persze mondhatjátok, könnyű neked, ha a családodra ennyire lehet számítani. Könnyű is. Másrészről viszont egy ember akinek nincs ilyen támogató háttér bázisa, valószínűleg ugyanabba a helyzetben találja magát mint én külföldön a beilleszkedésem időszakában. Alapvetően ugyanazt a harcot kell megvívnunk és a látszat ellenére ezek a harcok nem a külső, gonosz, nehézséget okozó tényezők ellen folynak, nem ám. Ilyenkor a saját erőforrásaink mélysége tárul fel. Az, hogy mennyire hiszünk saját magunkban és képességeinkben. Mennyire szorulunk mások bíztatására és milyen jól tudunk helyzeteket felismerni, problémát megoldani vagy éppen beilleszkedni. Ezeket a harcokat kérem saját magunkkal, magunkért vívjuk meg.
De visszatérve az otthonra: azért ha baj van a TB-kártyáddal, tudod hogy hova kell fordulni. Ha odaértél, bár fogalmad sincs mi a baj és hogyan kell elintézned, akkor azt MAGYARUL szépen elmagyarázzák neked. Ha van egy magyar végzettséged, akkor tudod hogy az hol mennyit ér (vicceket most mellőzzük kérem). Nem mennék bele a francia oktatási rendszerbe, de maradjunk annyiban, hogy rendkívül összetett. Alapvetően az általános iskolától kezdve beszámítják az eredményeidet. Szakmától függően más és más a felsőoktatásba való bejutás rendszere, de többnyire középkori és véres (a rendszer régi, szó szerint középkori például az orvosképzés terén és véres mert nagyon kevés hely áll rendelkezésre). Szabályos versenyeket szerveznek ilyenkor. Csak arra próbálom a figyelmet fordítani, hogy egyik életdzsungel rendszerből a másikba helyezzük magunkat és az egyetlen közös dolog a kettőben sokszor csak mi vagyunk. Meg az, hogy ott is emberek vannak! Minden más változó, és bizonytalan. És nem csodálatos is ez? Nem szép, ahogyan egy életen belül szinte egy új életet kezdhetünk? Lehetőségünk van arra, hogy ne ugyanazok az emberek legyünk, mint mielőtt kiköltöztünk. Nem tudom, hogy veletek hogy van ez, de nekem volt egy HELLA, aki voltam a családomnak, a barátaimnak. És van most egy HELLA, akit ha megkérdeztek a többiektől hogy milyen is, hát biztosan nem ugyanúgy írják le a kettőt. Na jó leginkább a családomnál érzem ezt. (Bár valószínűleg az is számít, hogy legkisebb gyerek vagyok.)
Mi lett volna ha….
Ha otthon maradok valószínűleg a szakmámhoz és érdeklődésemhez közelebb álló állásban találom meg majd a számításomat. Azonban érdeklődés vagy végzettség ide vagy oda, nagyon nehéz olyan munkakörnyezetet találni Magyarországon, ahol megbecsülik a munkánkat. Tudom, hogy ez már közhelyesen hangzik de nem is annyira a pénzre gondolok, persze az is nagyon fontos. De otthon belénk verték, hogy akkora a munkanélküliség, hogy ha végre van egy munkád – és még jó is az a munka – akkor tekintsd magad kiváltságosnak. Valamiféle csoda megnyilvánulásának amivel a munkaadóid megáldanak. Tehát nem hogy nem tartoznak már feléd semmilyen megbecsüléssel vagy buksi simogatással, de még lehetőleg te foglald nevüket a mindennapi imáidba. A mentalitás más. Ez a fajta hozzáállás minden csak nem fejlődést és önbecsülést ösztönző tényező. Ha otthon maradok akkor megrekedek a vegetálás szintjén. A család közel lesz, nagyon közel, elég közel ahhoz, hogy elérjük a segítő kezüket. De még közelebb ahhoz, hogy meghalljuk az életünk mozzanatait kritizáló vagy jó tanáccsal megsegíteni akaró megjegyzéseiket. Ha otthon maradok nem kell küzdenem. Csak kapálóznom, hogy a felszínen maradjak. Persze elmaradnak a sorsdöntő dilemmák is. Jöjjünk vagy maradjunk, de az élményszerzés módja és forrásai nap mint nap kiszámíthatóak lesznek. Az emberek sem "változatosak".
Mi van most….
Hét éve dolgozok ugyanannál a családnál. A gyerekekkel való munka szinte soha nem teher (azért bárcsak soha ne lenne iskolaszünet!!!) Az évek során nem csak én változtam és fejlődtem de – hát most le fogtok esni a székről – a gyerekek is változtak és fejlődtek. Ahogy annak lennie kell. A családi közegben kicsit megkapom az otthonról hiányolt érzést. Vannak ölelések, jó tanácsok. Érdekli őket, hogy vagyok – nem csak "how do you do" mélységekig -, törődünk egymással. Praktikus szempontokat tekintve a munka stabil, nagyon meg vagyok becsülve. Pedagógusok mintájára van kb 2-2,5 hónap fizetett szabadságom egy évben, és a heti óraszámom is csak 32 óra (bár az esetem messze nem a megszokott felállás). Zavar-e, hogy esetleg nem azokban a szellemi magasságokban repkedek mint amikre korábban szántam magam? Sokat gondolkozom ezen. Vegyünk egy jó pozícióban dolgozó marketingest vagy pénzügyi területen dolgozó embert. Napi 9-10 órát dolgozik, minimum. Sokkal több pénzt keres, de idő hiányában azt élvezni csak ritkán fogja. Maximum csomó haszontalan kacatra költi majd mint az I-vel kezdődő kütyük vagy márkás cuccok. Ha bemutatkozik egy vacsorán akkor elégedettséggel nyugtázza, hogy társadalmilag elismert helyet foglal el. Szereti a munkáját? Talán, de sokszor inkább nem. És akkor itt meg is állhatunk. Ellenben én végzek valamit ami nem feltétlenül magasan méltatott munkakör, de annak a 4 embernek én a világ egyik legfontosabb személyisége vagyok. A világé. Hatással vagyok a mindennapjaikra. Rengeteg a szabadidőm amit fordíthatok a lakásra, magamra, pihenésre vagy hasznos dolgokra. Alapvetően a munka kicsit ugyanaz de mégis folyamatosan változik az évek során. Értitek mire utalok? Az életminőség fogalma mára teljesen átalakult. Itt számos cikket írnak arról, hogyan lehet teljesen más munkakörben új életet kezdeni (többnyire a hangzatos de stresszes divat munkákat mint a marketing, banki munkák váltják fel kétkezi vagy kreativ munkákkal). Rájöttek, hogy egy ember életében a minőségi hétköznapok fontosabbak mint az átlagos jólét illúziója. Ugyanis illúzió az, ha sokat keresünk és szép a ruhánk miközben gyomorfekélyünk van és kiégünk.
(Fotó: Flickr/Insomnia Cured)
Mi lesz majd….
Nem tudom mi lesz. Hogy mit tervezek? Azt tervezem, hogy nem felejtem el az elmúlt év tanulságát munka-fronton: észben kell tartani, hogy mennyit érek és csak olyan munkát szabad végezni ahol ezt kellően kifejezik. Olyan munkára van szükségem ami a fejlődésemet és az elégedettségemet növeli. Általános értelemben véve Franciaország biztonságot adott, lehetőséget az érvényesülésre. Jobban megismertem önmagam és a képességeimet és mindeközben megtanultam, hogy az élet nagyon különleges, minden napját egyenként kell élvezni. Párizs remek színtere ennek a missziónak. Kíváncsi lennék, hogy más is így éli-e meg a külföldi életét, ami jobb esetben nem csak a pénzkeresésről szól, hanem a fent említett magasabb rendű célokat is szolgálja.
Lehet, hogy ez csak az én személyes utam és elképzelhető, hogy ez a fajta fejlődés nem feltétlen helyhez kötött. De az viszont majdnem biztos, hogy a külföldön minket érő impulzus tornádók sokszorosára felerősítik ezeket a folyamatokat.
Készen állsz az útra Dorothy?
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: Mit keresünk külföldön?
