Irományom elején szeretném leszögezni, hogy az általam felsorolt jelenségek Kína azon részeire vonatkoznak, amelyek általában az átlagos turisták elől rejtve maradnak. Az itt leírtak nem Sanghajt vagy Pekinget kívánják bemutatni, hanem az igazi kínai (általában 5-6 milliós lakosságú) kisvárosi életet.
ÉTKEZÉS
Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy amit mi Magyarországon „kínai kajának” nevezünk, annak nem sok köze van a Kínában található ételekhez.
Ahogy azt egy valamire való útikönyvből megtudhatjuk, az országon belül általában 8, úgynevezett „regionális konyhát” szoktak elkülöníteni egymástól. Bár ebből a nyolcból személy szerint én még csak négyet próbáltam ki, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az igazi kínai konyha elképesztően gazdag, változatos, és nem utolsó sorban nagyon egészséges. Egy nagyobb társasággal történő tradicionális étkezés – amely gyakran 2-3, esetenként akár 4 órán keresztül is eltarthat – az előétel elfogyasztásával kezdődik, a főétellel folytatódik, majd végül levessel zárul.
Az első dolog, amit az útikönyv általában elfelejt megemlíteni a kínai konyhával kapcsolatban, hogy példának okán a helyiek étrendjéből teljes mértékben hiányoznak a pékáruk, a tejtermékek, a kávé, a csokoládé és a felvágottak. Akkor mit esznek? A kérdés jó!
Kacsafej (Fotó: Mindenttu Dóri)
- A kenyeret, illetve egyéb péktermékeket logikusan rizzsel vagy tésztával helyettesítik, ami mellé általában friss zöldségeket, különféle húsokat, halat, tofut tálalnak (Oké, végül is nem akkora tragédia, amúgy sem kell annyi szénhidrátot enni).
- A tejtermékek hiánya egészen egyszerűen arra vezethető vissza, hogy Ázsia lakosságának nagyjából 90%-a laktózérzékeny (azaz az ő szervezetük nem tudja lebontani a tejtermékekben található cukrot). Ennek következtében nincs sajt, vaj, joghurt, puding, tejföl, túró és egyéb tejből készült csemegék, amikhez a magyar ember gyomra hozzászokott, hiszen úgysem tudná senki megemészteni őket. Akkor meg minek?
- Kávé sincs, van helyette viszont tea. Némelyik ébreszt, némelyik az elalvásban segít, van, amelyik tisztít és így tovább. Egyébként is, kinek kell a kávé, ha ekkora a teakínálat? (A nagyobb üzletekben persze van lehetőség különböző ismert (és kevésbé ismert) instant 2 az 1-ben kávéporokat vásárolni, de ugye azt mondanom sem kell, hogy az ezekből készült kávék ereje nem összehasonlítható a kotyogós kávéfőzős változattal).
- Csokoládé és édességek… na, igen. Eddigi tapasztalataim alapján azt hiszem, kijelenthetem, hogy a kínaiak nem kifejezetten édesszájúak, így a csokoládé nem igazán hozza őket lázba. Ha nagyon keresi az ember, 1-2 ismertebb márkájú édességet azért fel lehet fedezni a nagyobb hipermarketek polcain (szigorúan a külföldi ritkaságok/csemegék jelzésű sorban), de az átlagos kisboltokban nem mindig lehet találni.
- Felvágott nincs, egyedül (gondosan egyenként csomagolt) virsli van, de az is édes. Vállalkozó kedvű ínyencek figyelmébe ajánlanám például a mandulás verziót…
Ha mindenképpen valami sós rágcsálnivaló után sóvárognánk, a boltokban hosszú sorokon keresztül válogathatunk a különféle vákuumcsomagolt, ízesített csirke nyesedékek között. Található itt csirkeláb, szárny, nyak, stb. Csak kinyitod, és már ropogtathatod is. (Jajjj!)
Csomagolt csirkeláb (Fotó: Mindenttu Dóri)
ÉTKEZÉSI ETIKETT
Ami a legtöbb útikalauzból szintén hiányzik, az az úgynevezett „étkezési etikett”, amely merőben különbözik az általunk megszokottól.
A kínai éttermekben általában hatalmas kör alakú asztalok találhatóak, amelyeknek a közepén egy kisebb, szintén kör alakú forgatható emelvény foglal helyet. Az emelvény lényege, hogy a kirendelt ételekhez mindenki kényelmesen hozzájuthasson. Miért is? A válasz egyszerű! Azért, mert amikor a rendelést leadod, a kiválasztott finomságot nem csupán magadnak rendeled és kapod meg egy külön tányéron, mint ahogyan az egy európai étteremben megszokott, hanem az egész társaságnak. Amint az ételek megérkeznek az asztalra, máris köztulajdonná válnak, hiszen mindenki megoszt a másikkal mindent. Nem érdemes szégyenlősködni, nyugodtan oda lehet pörgetni magunk elé azt az ételt, ami a legjobban ízlik, és már kezdhetjük is belapátolni (persze pálcikával).
Forgó asztal (Fotó: Mindenttu Dóri)
Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy ebéd esetleg vacsorameghívást kapunk, fokozottan figyeljünk arra, hogy mennyi ételt hagyunk meg az étkezés végén. Míg anyáink arra neveltek minket, hogy igenis tessék szépen mindent megenni, ami a tányérunkon van, addig Kínában ez éppen ellentétesen működik. Számunkra valószínűleg furcsának tűnhet, de a kínaiak úgy tartják, hogy ha mindent elfogyasztunk, ami a tányérunkon van, az annak a jele, hogy a lakoma nem volt elég bőséges, a vendég éhesen távozik, a vendéglátó pedig szégyenben marad. Ha szeretnénk elkerülni a kellemetlen helyzeteket, mindig fokozottan figyeljünk oda, hogy az étkezés végeztével tányérunkon feltétlenül maradjon legalább egy marék rizs.
+1 ráadás:
Amint azt korábban is említettem, a leves az étkezés legutolsó és egyben legfontosabb fogása. Személyes tapasztalataimra alapozva szeretném figyelmeztetni a kedves olvasót, hogy ha valaki a társaságból az (esetenként akár 3 órás) étkezés után levessel kínálja, azt sosem, ismétlem sosem szabad visszautasítani, ugyanis rettentő nagy sértésnek számít. Sajnos az „elfogadjuk és látványosan belekanalazunk párat, majd letesszük” taktika sem működik, a kiszedett levest – ami egyébként a tisztelet és barátság jelképe – az utolsó cseppig el kell pusztítani, ha meg akarjuk őrizni a baráti viszonyt.
KÖZLEKEDÉS
A közlekedéssel kapcsolatban az útikönyvek általában annyit szoktak megemlíteni, hogy „a vonat az egyik legjobb és legolcsóbb módja az utazásnak”, illetve hogy „zsúfolt”. Mindkét állítás tökéletesen igaz, ám úgy gondolom a probléma ennél azért egy árnyalatnyit talán mégiscsak bonyolultabb.
Amikor Kínáról beszélünk, sosem szabad elfelejtenünk, hogy egy nagyjából Európa méretű országról van szó. Viszonyításképpen például amikor valaki azt mondja, hogy „Na, átugrom Sanghajba!” akkor könnyen megeshet, hogy az illető egy körülbelül 600 kilométeres, 8 órás vonatútról beszél. Az ország méretéből adódóan a távolságok egészen mások, a vonathálózat rendkívül fejlett és kiterjedt és mind emellé piszok olcsó – éppen ezért autóval belevágni egy nagyobb utazásba teljesen értelmetlen.
Ami az útikönyvből kimaradt, az az, hogy a kínai vonatoknak két fajtája van:
- Az első típus a „high speed” szerelvény, amit általában G betűvel jelölnek, 300 kilométer/órás utazósebességgel rendelkezik, roppant kényelmes, csillog-villog meg minden, amit csak szeretnél, viszont a jegyárak ottani viszonylatban igencsak borsosnak számítanak.
- A második az átlagos, úgynevezett „normál” vonat, amit nagyjából a MÁV csodaszerelvényeihez tudnám hasonlítani. Utazósebessége 80-90 kilométer/óra körül mozog, kényelmesnek vagy tisztának egyáltalán nem nevezhető, ám mivel az egész ország ezzel utazik, így mindig tele van. Ez a csodák birodalma, ahol bármi megtörténhet. Itt – gyakran napokon keresztül összezárva - utaznak együtt a 10 fős családok, idősek, fiatalok, újszülöttek, szegények, gazdagok, (nem egyszer ülőjegy nélkül, mivel állójegyet is lehet váltani, ami a legolcsóbb). Ezeken a vonatokon üzletek köttetnek, barátságok szövődnek, vérre menő kártyapartik zajlanak, egyszóval megvan a maga varázsa. Külföldiként egy ilyen vonaton utazni felejthetetlen élmény, ugyanis – mivel mindenki kíváncsi rád – akarva-akaratlanul is a figyelem középpontjába kerülsz, és egy óra múlva már azon kapod magad, hogy az egész vagon körülötted csoportosul, kérdezgetnek, beszélgetnek, fényképeznek, stb.
Ha a vállalkozó kedvű olvasó szeretné kipróbálni, hogyan és milyen körülmények között utazik Kína nagyobbik része, javaslom, hagyja a gyorsvonatot a turistákra, és vegyen egy jegyet a normál vonatra. Maradandó élményben lesz része, ezt garantálhatom.
EMBEREK
A kínaiak rendkívül barátságos és ritka jószívű emberek. Mindenki mosolyog, kedves, érdeklődő és roppantul vendégszerető.
Festegettünk (Fotó: Mindenttu Dóri)
Sanghaj, Peking, Nanjing, Xian mind-mind jól ismert turisztikai célpontok, ahol nap, mint nap több tízezer külföldi turista bolyong. Ha ide utazik a kedves olvasó, valószínűleg senki nem fogja őt megbámulni, esetleg odamenni hozzá, és beszélgetést kezdeményezni, hiszen a külföldiek jelenléte az ilyen jellegű metropoliszokban nem számít újdonságnak. Ám megint csak nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy Kína egy hatalmas ország, ahol közel másfél milliárd ember lakik, így rengeteg olyan terület van, ami turisztikai szempontból nem kifejezetten érdekes, éppen ezért külföldiek csak elvétve vagy inkább soha nem járnak arra. Ha valaki az igazi Kínát szeretné megismerni, próbáljon eljutni egy kevésbé frekventált terültre. Garantálhatom, hogy egy teljesen más szituációban fogja találni magát, hiszen az ott élő emberek 90%-a feltehetően még sosem találkozott külföldiekkel.
Ami az útikönyvből kimaradt: Az ilyen, fentebb említett területeken az emberek teljesen másképpen – néha igencsak meglepő és furcsa módon – viselkednek. Vegyük például a köszönést. Vidéken, mivel a cigaretta iszonyatosan olcsó, ha valaki például barátságosan szeretné köszönteni a másikat vagy csupán kifejezni az iránta érzett szimpátiáját, kézfogás helyett egyszerűen beledug egy szál cigit a másik szájába, meggyújtja, majd továbbáll (ez első ilyen alkalommal eléggé ledöbbentem, hogy most tulajdonképpen mi is történt, de hozzá lehet szokni).
A következő kedves furcsaság ismét az étkezéssel kapcsolatos. Személyes tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy ha kajálásról van szó, a pénz sosem téma. Külföldit fizetni hagyni egy étteremben? Az szinte sértésnek számít. Teljesen mindegy, hogy aki meghív, azzal nagyjából 5 perce tart az ismeretség, és esetleg egy büdös szót sem beszél a kínain kívül más nyelven, a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat. Mindenki szeretné megmutatni a legszebb/legjobb/legfinomabb dolgokat, és iszonyat büszkeséggel tölti el őket, ha nekünk az tetszik.
Lökdösődés: A sorban állás szerves része a lökdösődés. Egy átlag turista leggyakrabban például mosdóban, pályaudvaron vagy bevásárlásnál találkozhat ezzel a jelenséggel. Ilyenkor fő a nyugalom, hiszen ez nem nekünk szól, nem kell magunkra venni. Nincs ebben semmi személyeskedés. Egyszerűen sokan vannak, és kész. :)
SZÁMOK
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy vannak kézjelek, amelyek abszolút nemzetközinek számítanak, és a világon bárhol használhatóak. Az útikönyvek általában elfelejtik megemlíteni azt az apróságot, hogy ez alól Kína kivételt képez, ugyanis ott az általunk ismert kézjelekkel sosem fogjuk megértetni magunkat. Egytől tízig valahogy így festenek a számok:
(Fotó: Mindenttu Dóri)
Ennek tükrében például egy kicsit tapasztalatlanabb turista könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy két tál étel helyett akarva-akaratlanul nyolcat rendel, utána meg csak vakarja a fejét és nem érti a szituációt.
A következő részben újabb öt furcsasággal találkozhatunk majd, addig is 再见, azaz a viszontlátásra!
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: Ami a kínai útikönyvekből kimaradt
