Ha Finnországba jössz, az hétszentség, hogy kávézni is fogsz. Miért? Csak mert. Meg azért, mert a finnek világbajnokok (de legalábbis dobogósok) az egy főre eső kávéfogyasztásban. Kávé nélkül megáll Finnország.
Ha Finnországba jössz, az hétszentség, hogy kávézni is fogsz. Miért? Csak mert. Meg azért, mert a finnek világbajnokok (de legalábbis dobogósok) az egy főre eső kávéfogyasztásban. Kávé nélkül megáll Finnország.
Kövezzetek meg, de réges-régen egy messzi-messzi galaxis dimbes-dombos vidékén nem hozott túlságosan lázba „A Dal”, a „Megasztár” és az „X-Faktor” sem. Aztán ide csöppentem Svédországba, ahol először csak mosolyogtam, amikor felfedeztem, hogy a munkahelyemen a kínos szünetekben mindig bevethető téma a „Melodifestivalen” (a svéd „A Dal”). Meglepett, hogy ilyenkor a döntő hétvégéjén minden családban a TV-nézés a fő program. Majd már visítva nevettem, amikor a svéd lakótársam Måns Zelmerlöw „Viii ááár the hííróz of the nááájt, oh wouooo”-t énekelt a zuhany alatt (a szerk: a 2015-ös végső győztes svéd dala). És persze a vég engem se kerülhetett el: a hétvégén - mily meglepő - esős idő lesz… de lesz mit nézni a TV-ben… hajrááá Freddie (és Frans). De előtte egy kicsit mesélek arról az őrületről, amit a megszállott zenerajongó svédek művelnek az éves Melodifestivalen ideje alatt.
Ülök az íróasztalomnál, az éjjeli levegő hűvöse simogatja az arcom. Hosszú és pörgős nap van mögöttem. Pár perc múlva éjfél, most már próbálok lazítani. A feladatok letudva – kb. fél órája érkezett meg az utolsó csoport, nagyjából húsz lány Grúziából. Ők már a szobáikban pakolnak, zsizsegnek, csicseregnek különös hangzású nyelvükön. Vajon mikor lesz ebből csend és nyugalom?
Tudtuk, hogy Írországban egész más kézilabdát látunk, ha az iskolai nyelvórán elsajátított handball meccsre fizetünk be? Helyette az európai vagy csapat kézilabdára (european or team handball) váltsunk jegyet, így biztos, hogy az általunk megszokott kézilabda játékot követhetjük figyelemmel másfél órán át.
Nem, nem II. Margit dán királynőre gondolok. Sem pedig bármilyen hercegnőre, top modellre vagy szupersztárra. Igazából nem is egy konkrét hús-vér nőről van most szó. Hanem egy közel 103 éves bronzlányról, akit az egész világ a dán költő-író, Hans Christian Andersen kis hableányaként ismer, és aki mára Koppenhága első számú szimbólumává vált.
Ez egy rendkívül lelkes beszámoló lesz, mert egyszerűen imádom Zakopanét. Sőt, egyenesen szerelmes vagyok belé. És már most utálom írni ezt a cikket, mert szívem szerint azonnal indulnék vissza. A lengyel kisváros ugyanis az egyik legjobb hely, ahol valaha jártam. Ha lenne (márpedig van!) kedvenc helyeim a világban listám, akkor Zakopane ott lenne az első háromban (ott is van!). Hegyek, erdők, tél, hó, szerpentinek, sajt, zloty, pokoje, noclegi, hóember, hóangyal. Elmondom és meg is mutatom nektek, mitől annyira király hely Lengyelország legdélebbi városa. Úgyhogy akkor szevasztok és induljon a nóta.
“De ott nagyon hideg van, nem?’ - valami ilyesmit kérdeztem, amikor 12 éve anyukám bejelentette, hogy az új férje (aki azóta nem új, és aki akkor meg nem is volt a férje) Milwaukee-ban kapott állást, és ha kedvem tartja, én is velük mehetek. Kedvem szottyant, és az eredetileg egy éves kis kalandból és 'egész biztos nem maradunk kint’-ből, anyukáméknak fejenként egy zöld kártya járt a végén, nekem meg - mint 21 feletti leánygyermeknek - zöldkártya helyett úgy kilenc év után egy ’lejárt a vízumod, mehetsz el a fenébe’, melyet a nomád csavargás követte. Na és persze Amerika látogatása az ’American boyfriend’ kapcsán. (Mellesleg megjegyzem: ha bármiféle amerikai határőr olvassa ezt, akkor ezennel tagadom, just kidding, nincsen semmiféle amerikai pasi, fujj, még csak az kéne! Csak Milwaukee szépsége miatt járkálok ám oda, biztos úr.) - (2015-ös megjegyzés: amerikai pasi még pipa, de nem járkálok Milwaukee-ba.)
Gondolom, nem leplezek le nagy titkot, ha azt mondom, hogy a magyarországi kínai éttermekben felszolgált ételeknek általában kevés közük van az eredeti, Kínában hétköznapinak számító fogásokhoz.
Akinek van valamilyen háziállata az tudja, hogy ők a családhoz tartoznak, így amikor eldöntjük, hogy elindulunk külföldre, kérdés sem merülhet fel afelől, hogy ők is velünk jöjjenek-e. De itt indul el a lavina, hogy hogyan is.
Amikor befejeztem a középiskolát, egészen biztos voltam benne, hogy soha többet nem kell számokkal foglalkoznom, a mindennapi életben elkerülhetetlen olyan eseteken kívül, mint például a cipővásárlás. Akkor még azt hittem, újságíró leszek vagy tolmács, esetleg színházrendező, számolni meg legfeljebb a birkákat kell majd, ha nem tudok aludni.