A főiskolán hosszú évek során keresztül passzíroztam a fejembe a sok okosságot arról, hogyan kell ügyesen és hatékonyan, legalább három különböző nyelven üzletelni. Osztottunk-szoroztunk, kamatos kamatot, és minden egyéb ijesztő mutatót számoltunk. Mikor kikerültem a suliból, először New Yorkban próbáltam tartani a lépést az árfolyamváltozásokkal, majd első törökországi utam során lelkesen váltottam át mindent török lírára.
Először is, tisztázzuk miért is kell „túlélni”, azt a bizonyos rettegett téli időszakot.
Kezdjük azzal, hogy a norvég időjárás kissé eltér a Magyarországon megszokottól. Nem sokban, csak mindenben. Az évszakok tekintetében megállapíthatjuk, hogy van a sötét hideg és a világos hideg időszak. A norvégok szerint ez a fehér tél és a zöld tél. Nem is lőttek annyira mellé. Én viszonylag az ország déli részén élek (Vestlandet), még jó, mert ennél északabbra valószínűleg még nehezebb lenne számomra az élet. A telek sötétek. Nagyon. Képzeld el, hogy reggel sötétben kelsz fel, kiégeti a szemed a lámpafény amíg elkészülsz. Pálcikákkal kitámasztod a szemhéjad, hogy le ne csukódjon a munkába vezető úton, hiszen az agyad még alszik. Beérsz a munkahelyedre, köszönsz a kedvenc Göncölszekerednek az ablakból, és még vársz röpke két és fél órát mire nagyjából derengeni kezd az égen a napsugár. Ez északabbra még rosszabb, ott fel sem jön a nap hónapokig, majd a vicc kedvéért elfelejt lemenni, és egész „éjjel” napsütésben olvashatod a kedvenc Jo Nesbö krimidet.
Az 5 éves osztálytalálkozónkon egyik osztálytársam megkérdezte: "És az amerikaiak mind olyan buták?", nem igazán tudtam mit felelni. Van, aki az, van, aki nem, de hát ez mindenhol így van... Arról meg ne is beszéljünk, hogy azóta a kedves osztálytárs egy kaliforniai egyetemen dolgozik. Nem tudom ez mit mond az ő okosságáról?
Sokáig sok vád ért, hogy az ország, ahol én fejeztem be a gimit és szereztem meg az alapfokú diplomámat, csupa butából áll, ott nem tanul az ember semmit, az oktatásügy satnya és bezzeg Magyarországon aztán minden jobb. Volt, hogy nyeltem, volt, hogy visszavágtam, volt, hogy tudomást sem vettem a véleményekről. Egyet viszont nem értettem.
Ha annyira nem tanultam semmit és a hülyéből még hülyébbet neveltek belőlem, akkor hogyan jutottam be a világ rangos (európai) egyetemeinek egyikére? Ha minden amerikai suli béna, akkor a Harvardról és a Yale-ről mi a véleményed? És honnan kerülnek be oda az (amerikai) diákok? Ha minden amerikai buta, akkor Steve Jobs milyen nemzetiségű? Persze a kivétel erősíti a szabályt, mondhatod te.
A stílus maga az ember? 25 év és kb. 5.000.000 kilométer után, én így látom. Még az „átkosban” kezdtem el autót vezetni. Akkor még olyanokat tanítottak, hogy derék dolog, ha valakit beengedsz a közlekedésben magad elé, különösen, ha ezzel a saját helyzeted is egyszerűbbé teszed. Például, ha azzal válik előtted szélesebbé az út, ha a másik bekanyarodik balra. Divat volt az is, hogy fűúton az előtted haladó autó jobbra indexelt párat, ezzel jelezve, hogy megelőzheted, nem jön szembe senki. Aztán kikerültem nyugatra, és ott egészen máshogy működtek a dolgok. De nézzük, hogy mi jellemzi az egyes országok közlekedési kultúráját. A következőkben csak azokat soroltam fel, ahol markáns, és jellegzetes különbségek vannak.
"Nem volt rossz, de..." - biztosan mindenki használta már ezt a fordulatot egy-egy utazásáról szóló családi vagy baráti élménybeszámoló kapcsán. Ilyenkor az ember megpróbálja szépíteni, amit lehet, hogy a kíváncsi ismerősök a várakozásoknak megfelelő képet kapjanak a látottakról. De miért is ne lehetne őszintén kimondani, hogy vannak olyan helyek a világban, amiktől sokat vártunk, végül pedig sokkal kevesebbet kaptunk? Ebben az összeállításban nincsenek kompromisszumok és nem köntörfalazunk. Így láttuk mi a világ 7 közismert turistalátványosságát.
A minap megláttam egy fotót Krakkóról, és elöntöttek az emlékek. Nosztalgiázni támadt kedvem, ezért úgy döntöttem, bemutatom nektek a lengyel kulturális és kulináris fővárost. Sok a látnivaló, bár egy hétvége is elég, hogy felfedezzük a legfontosabb épületeket, múzeumokat és éttermeket.
Avagy hogyan készítsünk paellát, akárhol is van az otthonunk.
Körülbelül egy éve készítettem életem első paelláját valamelyik magyar gasztroblog receptje alapján. Teleraktam mindenféle zöldséggel, meg persze kolbásszal és rákkal, és büszkén tálaltam életem párjának mint az eredeti spanyol paellát és hittem, hogy én már tudok igazi, spanyol nemzeti ételt készíteni – egészen addig, amíg ki nem költöztünk Málagába.
Az olasz férfi 18 évesen elég, ha szép, 25 évesen elég, ha már külön él a Mammától, 35 évesen álljon a saját lábán végre, 40 évesen ne haljon meg infarktusban, 50 évesen már csak hobbiból dolgozzon és 80 évesen legyen elbűvölően kedves, ellenállhatatlan humorral.
Nem sokban különbözik a csomagolás egy észak-amerikai út előtt az európaihoz képest, de van pár dolog, amire nem árt, ha odafigyelünk. Íme egy rövid lista arról, amit kezdő óceánátrepülőknek érdemes végigolvasni.
“Hagyjad már, Prága olyan, mint Budapest. Ugyanaz a kultúrkör, hasonló történelem, ott is van ugye a budai, meg a pesti oldal, a hidak, meg a vár, nem? Itt van egy köpésre, bármikor hazajöhetsz, hát de nem? A pörkölthöz valót meg tudod venni, az a lényeg! Tejföljük is van, na látod! Nem Berlinbe mentél, mint az Erzsiék lánya, mit kell ezen megszokni?”