Világéletemben sportmániás voltam. Nyilván leginkább a mainstream sportágak (foci, kosárlabda, jégkorong, Forma-1) voltak előtérben, aztán valahogy egy idő után szépen jött a többi. De amikor már az aktuális kedvenceidet is kiismerted, jön a kérdés: mi van még? Hát elég sok minden. Például elég nehéz elhinni, hogy a braziloknak nem a foci, az íreknek nem a rugby és az oroszoknak nem a jégkorong a nemzeti sportjuk. Pedig ez a helyzet. Rengeteg olyan sportág van a világon, amikből azért érdekes lenne néha a tévében is el-elcsípni egy közvetítést, mondjuk például a magyar kabaddi válogatott aktuális vébészereplése kapcsán. Ha az összes nemzeti sport nem is fért bele ebbe az összeállításba, de a legérdekesebb, leglátványosabb vagy egyszerűen csak a legfurcsább tízet összegyűjtöttem, szigorúan az országok ABC-sorrendjében.
AFGANISZTÁN: BUZKASHI
Kezdjük rögtön a legdurvábbal. De nem csak ebből az összeállításból a legmelegebb sportág a buzkashi, hanem úgy általában, a világ sportjainak brutalitását számba vevő listán is előkelő helyet foglalna el. Adott két csapatnyi szimpatikus afgán lovas, akik valahol 40 és 100 között helyezkednek el - nem életkor, hanem résztvevők száma szerint. Mivel a buzkashi csapatsport, felezzük meg a legényeket és máris van két konkurens csapatunk, akiknek célja, hogy a mérkőzés elején a kezdőkörbe hanyagul behajított fej nélküli kecskét minél többször juttassák a pontszerző területre. A cél szentesíti az eszközt alapon ennek érdekében mindent szabad: sem a ló, sem a lovas testi épsége nem számít, a lényeg, hogy a vonal mögött puffanjon a tetem. Az afgán nemzeti sport nem csak úgy egyszerűen van, vagyogat és néha előkapják mutatóba, ha éppen az országimázs úgy kívánja, hanem rendes nemzeti bajnokságban játsszák is azt. A sportág több környező országban is elterjedt, néhány apró módosítással (pl. kecske helyett borjú). A meccs végére a játékszer állaga erősen amortizálódik, ahogy az összecsapások befejezésénél a jáékosoknál a törések, vérző testrészek is teljesen mindennaposak. Ha mindezt a leírtak alapján nem tudjuk elképzelni, akkor majd ez a videó segít:
BANGLADESH: KABADDI
Többségünknek lövése sem volt arról, hogy amikor gyerekkorunkban fogócskáztunk a kék zsiráfos mászóka és a pingpongasztal között, akkor tulajdonképpen nagyon kemény kabaddi edzéseken vettünk részt. Ez a játék India és környékén terjedt el igazán, de kizárólag Bangladesh-ben nevezték ki nemzeti sportnak. A legnépszerűbb változat lényege pusztán annyi, hogy két négyfős csapat küzd egymás ellen. Amikor az egyik csapat támad, akkor a négyből az egyik játékos az ellenfél térfelére lép, akik összekapaszkodva védekeznek. Ha a támadó játékosnak sikerül megérintenie a védekező csapat valamelyik játékosát és még azelőtt visszaér a saját térfelére, hogy a megérintett játékos (de csak és kizárólag ő!) földre vinné őt, egy pontot kap. Ha sikerül a védekezőnek ebben megakadályozni a támadót, akkor a jó védekezésért is egy pont jár. Nehezített pálya volt a játék korábbi verziói során, hogy a támadó félnek mindezt egy levegővel kellett végrehajtania, miközben folyamatosan azt mondogatta, hogy "Kabaddi! Kabaddi!". Ezzel a módszerrel ellenőrizték ugyanis a bírók, hogy valóban nem vesz levegőt. Egyszerű tehát az egész, mint a pofon. A gyakorlatban pedig mindez így néz ki:
Ez meg itt egy izgalmas kabaddi akció egy női mérkőzésről:
BRAZÍLIA: CAPOEIRA
Jó, hát ezért szerepel a cikk címében az a "talán", hiszen a capoeiráról nagy valószínűséggel azért már mindenki hallott. A kérdés csak az, hogy a srácok tulajdonképpen táncolnak vagy harcolnak? Leginkább mindkettőt. Történetünk az 1500-as években kezdődött, amikor a portugálok Afrikából szállítottak rabszolgákat a brazil dohány- és cukornádültetvényekre. A fárasztó napok végén az afrikaiak érthetően nem a legjobb formájukat hozták, dühösek voltak az egész világra és levezetésképpen kitalálták ezt a táncnak álcázott harcmodort, merthogy tilos volt az ültetvényeken testi erő egymás elleni alkalmazása. Idővel ez a tánc lett az elnyomás elleni küzdelem és a kulturális tradíciók továbbadásnak fő eszköze. A '80-as években indult világhódító útjára, ma pedig már jó néhány általános iskola tornatermében lehet capoeira-órákat venni a délutáni, kora esti órákban.
FÜLÖP-SZIGETEK: ARNIS
Soha nem gondoltuk volna, hogy az "Üsd, vágd, nem apád!" szólás megvalósítását sportszerű keretek közé lehet foglalni. Pedig a gyakorlatban ez megtörtént a Fülöp-szigeteken, a sportág pedig az arnis nevet kapta. Szintén nem mai találmányról van szó, olyannyira nem, hogy egyes feltételezések szerint az arnis egyik első áldozata Magellán volt, 1521-ben. A legenda szerint ugyanis a spanyol hódítók ellen indultak harcba az őslakosok, akik botokkal, kardokkal képezték magukat és alakították ki a saját harcmodorukat és az egyik ilyen összecsapás során végeztek a hódítóval is. A ma ismert arnist Remy A. Presas tökéletesítette utazásai során, melyet végül a roppant frappáns modern arnis névre keresztelt el. A lényeg azonban nem sokat változott: ebben a sportágban tényleg megvalósul az egymás cséplése, valahogy így:
ÍRORSZÁG: KELTA SPORTOK (GAELIC GAMES)
Vannak olyan városi legendák, miszerint az írek annyira ügyetlenek voltak a legtöbb sportágban, hogy inkább sajátokat találtak ki, hogy legyen némi sikerélményük. A valóság ezzel szemben az, hogy a két legnépszerűbb kelta sportág közül a hurlinget - vagy inkább annak elődjét - már 3000 évvel ezelőtt is játszották, csak akkor még baltákkal. A legnépszerűbb azonban a kelta foci (gaelic football), ami valahol a hagyományos labdarúgás és a kézilabda között helyezkedik el, néhány apró nehezítéssel (pattogtatás, dekázás futás közben stb.). És bár azt gondolhatnánk, hogy az írek igazából a rugby-ért őrülnek meg, jobb, ha mindenki megnézi az alábbi videókat és a részletes szabálymagyarázatokon túl a lelátók zsúfoltságát is szemügyre veszi.
MALAJZIA: SEPAK TAKRAW
Ha ismered a foci, a röplabda és a tollaslabda szabályait, és ha közel olyan hajlékony vagy, mint Medveczky Ilona, akkor ezt a sportágat neked találták ki. A sepak takraw leginkább Délkelet-Ázsiában népszerű, ennek egyébként alkati okai is vannak, hiszen az ázsiai emberek jóval ruganyosabbak, mint az európaiak. A játék roppant egyszerű: nyerj három szettet előbb, mint az ellenfeled. Egy szett 21 pontból, áll és a kezet kivéve bármely testrésszel megérinthető a labda, de maximum a harmadik érintést követően már a másik csapat térfelén kell lennie a játékszernek. A gyakorlatban mindez így néz ki, a sportágat nemzeti sportként űző Malajzia és a thai válogatott két évvel ezelőtti világbajnoki döntőjében:
OROSZORSZÁG: BANDY
Kétszer 11 játékos (10 mezőnyjátékos+1 kapus) játszik egymás ellen, a mérkőzés időtartama 45 perc, a végén pedig az győz, aki több gólt lőtt a kapuba. Ismerős? Ja igen, csak egy dolgot felejtettünk el megemlíteni: hogy mindezt jégen űzik és ütőkkel terelgetik a labdát. Ránézésre a bandy tehát olyan, mint a jégkorong, viszont szabályait tekintve sokkal inkább a focira hasonlít. De mégis, hogy lett ez az orosz nemzeti sport? Kezdjük ott, hogy a bandy-t "orosz hoki" néven is szokták emlegetni. Így talán már közelebb vagyunk a megfejtéshez. Bár a sportág mai szabályait javarészt Angliában vetetteték papírra és az első hivatalos bandy-meccset is Londonban játszotta 1875-ben két klubcsapat, a játék hivatalos feltalálóiként az oroszokat jegyzik. Ők nyerték egyébként az utolsó négy világbajnokságot is, melyből hármat hazai pályán rendezhettek, köztük a néhény nappal ezelőtt véget ért ideit is. Ha valaki lemaradt volna a világbajnokság döntőjéről, akkor itt most megnézhet teljes egészében a meccset, és azt, hogyan alázták rommá a finneket 6:1-re:
PERU: PALETA FRONTÓN
Egykék és gyermekkorban magányosak előnyben! A paleta frontón ránézésre olyan, mint amikor tizenévesen felhajtottuk a garázsban a pingpongasztal egyik felét és annak ütögettük a labdát - csak mindez nagyban. A perui nemzeti sporthoz két darab fából készült ütő és egy fekete gumilabda kell (tiszta squash), illetve a pálya, melynek arányai és méretei megegyeznek a teniszpálya felével, kivéve azt, hogy a háló helyén egy öt méter magas fal van, ennek kell ütögetni a labdát. Ja, meg persze kell két játékos, akiknek kimagasló az állóképessége az ide-oda sprintelgetés miatt.
PUERTO RICO: PASO FINO
Paso fino, avagy a finom léptű ló. A Puerto Ricó-i nemzet sport ugyanis egy lófajta neve, mely nagyon egyedi járásmóddal születik. A szakirodalom által használt jelzők: finom, ritmikus, céltudatos, méltóságteljes, fürge és hajlékony, de az vesse ránk az első követ, akinek az alábbi videó megtekintése után/közben nem ugrik be a Benny Hill bármelyik filmje alatt hallható jól ismert zene. Hiába na, ezt a sportágat is szokni kell. Mindenesetre nem vagy igazi Puerto Ricó-i, ha életed során legalább egyszer nem hoz lázba egy jó kis Paso Finózás, mely a lovas számára is nagyon megterhelő, hiszen akkor szép a mutatvány, ha a nyeregben helyet foglaló illető a lovaglás alatt gyakorlatilag mozdulatlan marad. Bravó!
ROMÁNIA: OINĂ
Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Esetünkben a baseball vagy az oină? Mert ránézésre nagyon hasonlít a két dolog egymásra. A helyes megfejtés a román nemzeti sport, amelyet a feljegyzések szerint 1370-ben játszottak először, míg az első baseball-meccsre csak 1846-ban került sor. Más kérdés, hogy az oină ma ismert szabályait csak 1899-ben jegyezték fel. És ha már szabályok, így kell oinăzni, nagyon nagy vonalakban: a meccs két félidőből áll, melyek korlátlan időtartamúak. Az első félidőben az egyik csapatnál vannak az ütők, céljuk pedig a minél több pont megszerzése annyi idő alatt, ameddig a félidő tart, azaz amíg a csapat mind a 11 játékosa ütéshez nem jutott. A második félidőben pedig szerepcsere, tehát aki az elsőben ütött, az majd védekezik. Mivel ez ennél egy sokkal bonyolultabb játék, ezért íme egy videó a részletekkel:
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: 10 nemzeti sport, amiről talán még soha nem hallottál
