Kedves Magyarország!
Bocs, hogy eddig nem jelentkeztem, de semmi dolgunk nem volt egymással. Most is csak ezért írok, mert szívességet kérek. Nem kertelek sokat: arról lenne szó, hogy el kéne intézni egy-két dolgot nekem veled, mert itt, a játékvárosban, ahol élek (Monopoli), nem egyszerű. Ezért meglátogatnám az legkedvesebb gyermekedet, Budapestet. Hoznék is pár dolgot neked, mert még mindig szeretlek!
Tudom, te sem vagy híján az üres ígéreteknek, de valaki szólhatna az olaszoknak, hogy néha csinálni is kéne valamit. De mint minden szerelemben, ebben is megbocsájtunk, csak a szépet látjuk, és várjuk, hogy talán legközelebb nem így lesz. Keressük a boldogságot, az igazi szépséget. Ezért elutazom naponta 100-200 kilométert, hogy kívülállónak érezzem magam, turistának - kerül, amibe kerül. És akkor eljutok olyan helyekre, amit még a Wikipedia is csak lábjegyzetben említ. Conversano, Martina Franca… Egyszer gyere el, és nézd meg!
Nézd meg, hogyan bánnak itt a turistával, hogyan őrzik az évszázados épületeiket, de legfőképpen azt nézd meg, hogyan élnek itt az emberek! Akik önként és dalolva mesélik el az életüket, a város történetét, vagy hogy mitől éppen az a specialitás a városban, ami.. Ez az, amit meg kéne tanulnod. Megtanítani az embereket szeretni a saját lakhelyüket!
Enélkül, akármekkora a szerelem, nem lehet megbocsájtani az üres ígéreteket, az adott szó megszegését. Mert egy ország a lakosain keresztül szerethető. A conversanói bácsin keresztül, aki a szüleitől örökölte a cipész műhelyét, ahol ma már senki a világon nem sarkalltat, de ő őrzi a műhelyt, és ha unatkozik, átmegy a szemben lévő templomba, és meghúzza a harangot. Az este fél egykor is nyitva tartó bár tulajdonosán keresztül, aki boldogan csinál pisztáciakrémes waffelt, miközben ártatlan arccal megkérdezi, hogy nem baj ugye, ha ő közben pornót néz?! A huszonéves srácon keresztül, aki kiteszi a festményeit az éppen átalakítandó üzlet elé a földre, mert a tulajdonosát nem zavarja, sőt. Pont előtted beszélik meg, hogy jövő héttől, amikor kinyit a kávézója, oda is beteheti a képeit, legalább nem kell dekorációra költenie.
A cipészműhely, ahol már senki nem sarkaltat (Fotó: Schatz Roberta)
A cipész, aki harangozik Conversanóban (Fotó: Schatz Roberta)
Mesélek még neked a halászokról is, akik Monopoliban minden áldott hajnalban ülnek a kikötőben és bogozzák a halászhálóikat, és egyesével hajlítanak horgot egy darab drótból. Százat, ezret. Közben mindent és mindenkit látnak, tudják, hogy mikor jön friss áru a zöldségeshez, és természetesen azt is, hogy kitől kell venni a halat. Csinálhatnák ezt gépesítve is, de akkor miről beszélgetnének az emberekkel? Mert ez a legfontosabb része. A beszélgetés. Mint a szerelemben… Szóval ugye megérted, hogy emiatt az én szerelmem erősebb Monopoli iránt? Szeretlek téged is, de sosem beszélgettünk… vagy ha igen, akkor sem éreztem, hogy szeretnéd saját magad annyira, hogy mások is tudjanak szeretni. Mert itt ez a titok.
Monopoli (Fotó: Schatz Roberta)
Remélem, hogy most, amikor meglátogatlak, megváltozik a véleményem, és újra egymásba tudunk szeretni. Hiányzol nekem, hiányzik a biztonság, amit te tudsz adni, de az élet nem csak a biztonságról szól, hanem az újdonságokról is. Arról az érzésről, amit az élet szeretetének hívnak. Szóval nemsokára találkozunk, ne felejtsd el a szívességet, amit kérek: el kéne intézni egy-két dolgot!
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: Hiányzol Magyarország! Szeretlek Olaszország!
