Tizenöt-tizennyolc éves koromban megboldogult nagyapám, a fater, ritka találkozásaink alkalmával nem vesztegette sokat az időt, mindig egyből a lényegre tért. Soha nem mulasztotta el megkérdezni, hogy van-e már barátnőm, vagy hogy hány nyelven beszélek? Amikor utóbbira válaszoltam, hogy németül és angolul tanulok, az ő válasza menetrendszerűen a következő volt: tanuld a németet, mert ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz!
Leányunk nem kisbaba már. Ezt az is jelzi, hogy nyelveken ért. Tavaly, ötévesen ezt közölte velem: Emmának tegnap azt mondtam, hogy I love eat!, és megértette! Magam elé meredve próbáltam feldolgozni, hogy az ötéves kiscsaj elkezdett tanulni egy harmadik nyelvet is.
Finnül folyamatosan locsog, magyarul is jól beszél, angolul pedig zavarba ejtően sokat tud. Az igazsághoz tudni kell, hogy mi magunk, a szülők (finn-magyar páros) is három nyelven kommunikálunk otthon, valamint a naponta látott ismerősök is e három nyelv valamelyikét használják. Mindegyikünk beszéli a három nyelvet valamilyen szinten, nem csoda hát, ha a gyerek természetesnek veszi, hogy a finn és a magyar mellett az angolt is beszélni kell a társalgáshoz.
Az angol nyelv mindkét szülőnél szépen felsorakozott az anyanyelv mögé, beszéljük is naponta, de otthon általában csak olyan szituációkban, amelyekben fontos, hogy a másik fél pontosan megértse a közlendőt. Annak idején, a közösen írt és szerkesztett könyvünk esetében a margók, betűtípusok és betűméretek, sorközök és behúzások témakörét tárgyalva, angolul jobban boldogultunk, ezt a szókincset mindketten jobban ismerjük angolul, hiszen a szakkifejezéseket sokszor még a saját nyelvünkön sem tudtuk... És igen, az otthon előforduló kisebb viták, összezördülések, kesergések is angolul folynak, amely egy neutrális nyelv lett. Így egyik vitatkozó fél sem élvez előnyt abból, hogy a saját nyelvén vág gorombaságokat a másikhoz.
Az angolt gyakoroljuk, mert a gyerek akarja. A rádióból, filmekből vesz ki szavakat, mondatokat, és a jelentésükön gondolkodik. Megkérdezi, mit jelent az, hogy wake up, love me tender, és a többi. Természetesen néha mi is szondázzuk a tudását. Hogy mondod azt, hogy cipő? És azt, hogy az én cipőm? Hogy van az, hogy csoki? Hogy mondod azt, hogy szeretem a csokit?
A gyerek ezt már mind tudja, és a kiejtése olyan szép, hogy megdöbbenek. Nem a magyaros angol, amit én is beszélek, hanem jobb, sokkal jobb. Az oviban Emma, az angol kislány, Toivo, a seychelli-finn kisfiú, Sara, az arab kislány és sok másik, finnül a kezdetekben alig beszélő gyerkőc biztosítja, hogy leányunk angol szót is halljon az oviban. Ráadásul a leghétköznapibb helyzetekben: ebédnél, csoportos vécére menéskor, csendes pihenő vagy kinti játszás ideje alatt. Ha sok mást nem is, legalább a könnyed nyelvtanulás lehetőségét képesek voltunk megadni neki.
Mindennek ellenére nincs bábeli zűrzavar itthon. A dolog kulcsa talán a hitelesség és a következetesség. Ez alatt azt értem, hogy mi szülők elsősorban a saját anyanyelvünket használjuk. Az anyanyelv segít a mondandónk jobb átadásában, segítségével komfortosabban kommunikálunk, mondhatnám: hazai pályán vagyunk, ha azt beszéljük. A gyerek ezt megtanulja, és könnyen átvált majd egyik nyelvről a másikra.
Persze érezni a különbséget a finn javára.
(Fotó: Vilisics Feri)
Ebben a nyelvi tengerben a magyar csak egy vékonyka áramlat, nem versenyezhet a finnel. Ez az áramlat azonban mindig jelen van. A magyar nyelv ott van a leány életében, ezért beszéli és beszélni is fogja. A magyar ott bujkál a mindennapjainkban, az én morgolódásomban a rendetlenség fölött, a dalokban, az esti gyerekmesében, a nagyszülők, magyar ismerősök társalgásában, az Anna, Peti, Gergő könyvek lapjain, valamint az emlékeiben.
A gyerek Magyarországon született, de az első évét töltötte csak ott. Sokat utazott már mindenfelé, de Magyarország különleges neki. A gyerek tudja, hogy járt már ott, tudja, hogy ez valamiképpen része az ő személyiségének is. Tudja, hogy a nagyszülők várják, és elég jól ismeri is a környéket! Kíváncsi rá, vágyik odamenni. És a magyar nyelv leányunk részévé válik, kitörölhetetlenül. Hiszen a gyerek magyar (is), és ezer szál köti Magyarországhoz, szülőföldjéhez.
Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a lányom 2000 kilométerre eső városokban képes lenne egyedül megtalálni a játszóteret és a fagyizót a nagyszülők házától.
(Fotó: Vilisics Feri)
Nem voltam finn óvodás, így nem ismerem fejből a finn gyerekdalokat, vicceket, mondókákat. Ezért én magyarul mondok régi vicces dolgokat a gyereknek, olyanokat, amelyeket én tanultam 30 éve. Például ezt: Japán és kínai elmentek fingani, a japánnak sikerült, a kínai elterült. De ez csak azt erősíti, hogy apa vicces, nemigen ragad meg semmi. Ehhez hiányzik az a közeg, amelyben él a nyelv.
Ha a gyerek finnül beszél hozzám, csak annyit mondok: Bocs, ezt én nem értem, beszélj hozzám magyarul! A legnagyobb igyekezetem ellenére a magyar nyelv vicces oldalát épphogy csak érintjük. A nyelvi leleményeken csak én nevetek, az utalásokat csak én értem. Ez az, ami nem jön át az "egyoldalú" hétköznapi, családi beszédből. Szomorú látni, hogy a kultúránk egy része "nem megy át", miközben azt, ami meg "átmegy", nem ismerjük eléggé. A szomorúságom önzésből fakad, hiszen minél inkább a képemre akarnám faragni, ha hagyná. Igen, ha hagynák!
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Eredeti cikk: Friida és a többnyelvűség
