Ha Latin-Amerikára gondolunk, elsősorban két dolog jut eszünkbe (vagyis négy): tengerpart, forróság, tánc, latin szeretők. Az élet mindig napos oldala. A másik, köztudatban megragadt dolog a favellák, nyomornegyedek, az, hogy a lakosság nagy része kénytelen napi egy dollárból megélni. Ez természetesen csak a két véglet, a kettő között rengeteg átmenet van, mint ahogy azt Loja város példája is bizonyítja. Nézzünk hát pár olyan mindennapi életből vett példát, amely akar európai színvonalúnak is beillene, itt, Ecuador déli részén, Perutól 4 órányira.

Talán nem túlzás, ha azt mondom, az orosz közlekedésről még az is hallott, aki nem akart. Mindenesetre a keresőben az "orosz", a"vezető" és "forgalom" szavak bármilyen kombinációjával korlátlan számú rendkívül látványos karambol, baleset, akciófilmbe illő  és csattanás, füst, kiabálás érhető el. Nem véletlenül tanácsolják minden külföldinek, hogy Oroszországban még véletlenül se vezessen. (Ha bármi történik, mivel külföldi vagy, te leszel a hibás.)

Vajda Bálint

Nemrég olvastam egy cikket, ahol egy amerikai férj írta le (a magyar felesége által felhalmozott) tapasztalatait a magyarokról és Magyarországról, úgy általában. Az egyik dolog ami feltűnt neki, hogy mi magyarok (az amerikaiakhoz képest) milyen sok gondot fordítunk a főétkezéseink megkomponálására, hovatovább véleménye szerint a leggyakoribb kérdéseink egyike a "Mi legyen az ebéd?" És valóban: az amerikai (hamburger, steak, sült krumpli) felhozatallal szemben a magyar konyha végtelen gazdagságának köszönhetően számtalan opció áll rendelkezésünkre. De ha már itt a nyár, a kérdésre a válasz pofon egyszerü: "Legyen egy kis hazai lecsó!"

Egy nap felébredsz és arra jutsz, hogy Angliába kellene menni. Természetesen ezt a döntést sok minden megelőzi, és megannyi intézkedéssel is párosul, de végső soron egy a vége: felszállsz a repülőre, viszed a kis cókmókod, megérkezel, ismerkedsz a várossal, állást keresel és azért jó lenne valahol aludni is. A helyzet az, hogy akik eddig megtették ezt a lépést, javarészt az első tipikusnak mondható albérletben találták magukat, amit mi már csak úgy hívunk: tömegszállás.