Vietnam – Amikor meghallom ezt a szót, egyszerre önt el jó és rossz érzés. Felröppennek jó és rossz emlékek. Az ország, ahol két hónapot töltöttem és jelenleg egyáltalán nem vágyom vissza. Az ország, ahova egyszer pedig még vissza kell majd mennem, mert számomra fontos emberekre leltem ott. Az ország, ahol bármennyire is azt gondolod, hogy téged nem…
Brazília napjainkban már nem csak a futball fellegvára, hanem kereskedelmi kapcsolatainak gyors növekedése révén az üzleti életé is. Egy magára valamit is adó európai kereskedőház nemzetközivé válásának első lépéseként manapság már Brazíliában nyit irodát.
Nyelvi durvaságnak tűnhet, ám számomra a Szent Háromságot a gasztronómia, az irodalom és természetesen a filmművészet triumvirátusa jelenti. A rendezők vászonra vetített víziói azok a „rögzített színházak”, amelyek gyakran a gasztronómiáról szólnak. Hát nem gyönyörű? Tény, hogy az öreg kontinens világméretű hadjárata révbe ért, nemzeteinek konyha- és filmművészete kimagasló a globális "ízlés" megformálásában.
Már 15 éve, hogy nemzetközi közegben élek, amiből az utóbbi hatot nomád körülmények között: ritkán ragadok le egy országban 2-3 hónapnál tovább. A közhiedelemmel ellentétben, nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy utazhassunk.
Hiába van mesterfokozatom és rengeteg oklevelem, sehol sem kerestem többet a minimálbérnél. Nem volt, és nincs is megtakarított pénzem. Nem volt lakásom, kocsim és sok értékes holmim, amit eladhattam volna. Nem örököltem. Nem létező gazdag apuci sem támogatott, de a létező nem gazdag sem. Pénzem sosem volt, kalandvágyam mindig. A mának próbálok élni, a szívemet követni, és lehetőségekkel élni. A nomád évek alatt sok helyen voltam, és sokféleképpen: dolgozni, tanulni, önkénteskedni, látogatni és csak utazni. Több, mint egy évig utazgattunk, vagy 10 országon keresztül, pár ezer dollár kiinduló (és nulla záró) tőkével a zsebünkben, ketten a párommal. De vajon hogyan lehet olcsón, akár pénz nélkül is utazni?
Nagy általánosságban: poutine-t, szalonnát és juharszirupot; de arra is láttam már példát, hogy mindezt együtt (mint a cabane à sucre-ön 'cukorkunyhó', amit kb. úgy kell elképzelni, mint a mi szüretünket követő haccacárét, csak itt a juharszirupot ünnepeljük, melynek következtében irdatlan zabálást foganatosítunk és juharszirupot eszünk juharsziruppal - cukorbetegek erősen kerüljék eme mulatságot!). Az említett nedű 80%-át Kanada exportálja, világviszonylatban.
Kanada a bevándorlók országa, tehát olyan étel, ami itt nincs, az nem is létezik. Magyarnak a lángos, favágóknak a poutine, mely Kanada talán leghíresebb nemzeti étele.
Újra és újra meg kell állapítanom, hogy Belgium maga lenne a földi paradicsom, ha kicsit szerencsésebb éghajlattal lenne megáldva. A jó idő minden helynek jól áll, de ahol relative ritka, hogy nem esik az eső, tiszta az ég, süt a nap ÉS meleg is van (egyszerre), ott ez egészen sokkoló felismerés tud lenni. Mint a csúnya lány a tévéből: lekerül róla a fogszabályzó és a rettenet szemüveg, és rögtön mindenki elalél. Brüsszel, Gent, Antwerpen és még sorolhatnám, mediterránabb lesz Rómánál, ha beüt a meleg.
"De jó a fogyatékos embereknek!” Ezzel a számomra megdöbbentő mondattal lépett be a ház ajtaján Emma lányom az egyik napon. Nem akartam hinni a fülemnek. Gondoltam, csak valami félreértés lehetett, esetleg összekeverte a fogyatékos szót, valamilyen másik magyar szóval. Nem először fordulna vele elő. Gyorsan vissza is kérdeztem angolul: „Did you mean disabled people?”"Yes, disabled ones, they are awesome and I wish I could be as unique as they are”, hangzott a magabiztos és még megdöbbentőbb válasz.
Mire észbe kaptam volna, már ott is termett mellettem, és elkezdte bővebben kifejteni gondolatait. Furcsa volt ez a jelenet más okból is, mert normális esetben, mint majdnem minden gyereket, így Emmát is csak nagyon nehezen lehet rávenni, hogy meséljen az iskolában történtekről.
El kell árulnom egy titkot! Imádom a sütőtököt. Meg mindenféle tököt. Ami Gombóc Artúrnak a csokoládé, az nekem a tök.
Igen, ez van, nem lehet mit tenni. Minden, ami süthető, főzhető vagy faragható, legyen kanadai, hokkaido, vagy nagydobosi, azt nekem teremtették. Imádom, ha narancs vagy zöldes, esetleg szürke, imádom, ha zömök, ha nyurga, ha vastag, ha görbe. Imádom, ha rövid kocsányú, vagy ha indátlan, ha édes, ha pikáns, ha parázs, ha eláll, ha most kell, ha saláta, ha chutney, ha ivólé! Mindet imádom! Ezek után pedig képzeljük el, ha ehhez a fantasztikus, narancssárga húsú költeményhez csokoládé is társul! Na, az a totális katarzis, amit a kaliforniai Monterey-ben ismerhettem meg.
Néhány éve én is megpróbáltam Londont. A terv az volt, hogy nincs terv, majd lesz valami. Az elgondolás nem volt rossz, de néhány apróbb akadállyal szembesültem, amire nem számítottam. Azért, hogy elkerüld a hasonló problémákat, ne hagyd abba az olvasást.
Van néhány alapvetés, amit tisztába kell tenned magadban, mielőtt belevágsz az egészbe. Nyilván, ha fix állásra mész ki és már tárt karokkal fogad a főnök, akkor nyert ügyed van, és ez a cikk csak nyomokban szól neked. De ha igazi szerencsevadász vagy, mint én, és lesz ami, lesz, akkor az alábbiakra mindenképpen figyelned kell:
Figyelem, szubjektív lista következik! Amiről a Bécsi kedvencek sorozatban fogok írni, az én személyes kedvenceim. Azok a helyek, ahol találkozni szoktam a barátokkal, azok a helyek, ahová a Bécsbe látogató ismerőseimet alkalomadtán elviszem. Ezek közül is elsőként egy kávézóról szeretnék írni. Az osztrák fővárosban ugyanis nagy a kávézásnak a hagyománya, és én is igen szeretem a kávét.